Regisztráció | Bejelentkezés | Írj nekünk

visszaBeszélgetés Lantai-Csont Gergellyel - Afrika egy gödöllői szemén és fényképezőgépén keresztül

Közgazdász és fotográfus. Az előbbit iskolában, az egyetemen tanulta, az utóbbit magától. Mégis e autodidakta módon elsajátított tudás révén ismerték meg a nevét, hiszen az Afrikáról készített szociografikus fényképei, fotósorozatai a National Geographic Magyarország magazintól kezdve számtalan lapban jelentek meg. A Fekete Kontinensen tett látogatásairól, élményeiről beszélgettünk a még csak 23 éves és végtelenül szerény fotóssal.

– Miért is pont Afrika?

– Mindig is közel állt a szívemhez Afrika. Az ottani emberek mentalitása, életszemlélete sokkal vonzóbb számomra, mint az európai, felgyorsult életvitel. Az ott élő emberek őszinték, mindent megosztanak a másikkal… Nálunk ez elképzelhetetlen. A képeim által közelebb hozni egymáshoz Európát és Afrikát, illetve felhívni a figyelmet az ottani társadalmi, környezeti problémákra.

 

– Hogyan kezdődött a fényképezés Önnél?

– Hobbinak indult, 8-10 évvel ezelőtt. Kaptam egy gépet, mellyel madarakat, virágokat, fákat fotóztam, mint sokan mások. Ezeket viszont kizárólag internetes fórumokon osztottam meg. Ez volt a kezdet. A fordulópontot az jelentette, amikor 2010-ben fogtam egy hátizsákot és a spórolt pénzemen elutaztam egy hónapra Madagaszkárra, hogy az ottani endemikus élővilágot és az esőerdőirtást dokumentálhassam. Az viszont egy olyan jól sikerült fotóanyag lett, hogy különböző újságokban már meg is jelent.

 

– Hogyan szereztek tudomást a különböző médiumok az Ön anyagáról?

– Nekem nem voltak médiakapcsolataim, így egyszerűen összegyűjtöttem a hazai napilapok, hetilapok, magazinok e-mail címeit, és elküldtem nekik a képeket, hogy itt van egy történet Madagaszkárról, az esőerdők pusztulásáról. Volt, aki szóba is állt velem.

 

– Innen pedig már csak egy ugrás az afrikai kontinens…

– Több ugrás is volt. 2011-ben egy utazás kiállításon megismerkedtem Szilasi Ildikó Hermina (későbbi) kolléganőmmel, antropológussal, aki éppen fotóst keresett az afrikai expedíciójához. Beszélgettünk, „vizsgáztatott”, megnézte a képeimet, csak volt egy nagy probléma: nekem nem igazán voltak emberekről szóló fotóim. Nem ugyanaz természetet és embert fényképezni. Technikailag és kompozíció szempontjából hasonló, de amikor be kell mászni 5 centiméterre egy ember intim szférájába, azt nem mindenki tudja megcsinálni. Ildikó azt mondta, hogy szívesen dolgozna velem, de előtte tegyek le valamit az asztalra. Mondhatnám, hogy házi feladatot kaptam tőle.

 

– A házi feladat pedig Etiópia lett…

– Egy hónapos házi feladat, ahol az afar törzs mindennapjaiba nyertem bepillantást. A félnomád afarok hihetetlenül zárt közösségeket hoztak létre. A rivális törzsekkel vívott, évszázadok óta tartó harcok miatt bizalmatlanok az idegenekkel. Az elmúlt években több turistát, sofőrt és idegenvezetőt is meggyilkoltak. Éppen ezért a beilleszkedés volt a legfontosabb az egész sztori szempontjából. Az ott eltöltött időnek voltak olyan pillanatai, amikor úgy éreztem, hogy megérintett a halál szele.

Az afarok nagyon agresszív emberek, minden férfinál automata gépfegyver (természetesen AK-47-es) van, amit bátran használnak, ha úgy ítélik meg a helyzetet. Rendőrség, törvény, alkotmány nincs a szavannán. Az van, amit ők mondanak. Két, igencsak meleg helyzet volt az út alatt. Az egyik rögtön érkezésünk után, amikor karddal támadt rám egy idősebb afar, aki nem akart befogadni. A másik pedig akkor, amikor börtönbe zártak minket egy napra, mert tiltott helyen sütöttünk kecskét. A börtönben egyébként nappal csak ülni, éjszaka pedig csak állni szabad. Az általam látogatott afar falu legutóbb az angol BBC-t engedte be maguk közé, ott jártam előtt két évvel. Engem is egy onnan származó személy révén „fogadtak be”; máshogy ez nem is megy. Az afarok életének szinte minden mozzanatát végigfényképeztem. Itt tanultam meg igazán társadalmi témákat megörökíteni. Egyébként nem biztos, hogy még egyszer visszamennék közéjük, hiszen ők voltak azok, akik hazaérkezésem után két hónappal kivégeztek két magyar kutatót a Danakil Sivatagban.

 

– Hány gép volt Önnél?

– Mindig kettő, a mai napig így dolgozom. Szerintem többre nincs szükség, ennyivel is lehet tökéletes munkát végezni.

 

– Hazaérkezett, majd mi történt?

– Megmutattam Ildikónak a képeket, a „vizsga” sikerült. Emellett a National Geographic is lehozott erről egy cikket; ez egy abszolút jó szakmai visszajelzést jelentett számomra. Az NG a többiekhez képest sokkal-sokkal szigorúbban elemzi a fényképeket. Washingtonban döntik el, hogy melyik fotó jelenhet meg és melyik nem.

 

– Ez pedig további expedíciókat jelentett az Ön számára Afrikába. Melyik országokat keresték fel?

– 2012 januárjában Szenegálba utaztunk el Szilasi Ildikóval egy három hetes útra. Kevesen tudják, hogy az Afrika Mekkájaként is emlegetett Touba város Nyugat-Afrika egyik legjelentősebb vallási ünnepének helyszíne és leglátogatottabb zarándokhelye. Az intenzív vallásos élmény, a marabuk misztikus világa évente 2-3 millió zarándokot vonz. A zarándoklaton a szenegáli muszlimok – a muridok – a toubai nagy mecsetben és környékén található szentként tisztelt vallási vezetők sírhelyeit látogatják meg. Többek között ezt örökítettem meg, illetve az országban élők mindennapjait. Igen izgalmas spirituális élmény volt ez az időszak.

 

– Alig telt el pár hónap, és újra útra kelt…

– Igen, tavaly júniusban egy két hónapos expedícióba vágtuk a fejszénket. A fejsze Angolára és Kongóra csapott le. Itt azt az útvonalat jártuk be, amit Magyar László Afrika-kutató, 19. századi felfedező is végigjárt.

 

– A két ország nem kifejezetten a békés mindennapjairól híres. Ha az átlagembert kérdezzük, akkor szinte mindenkinek a polgárháború, a fegyverek, a véres harcok jutnak eszébe. Mi ebből az igaz?

– Angolában már szinte mindent újjáépítettek; tulajdonképpen egy nagyon gazdag országról beszélhetünk a hatalmas olajkitermelése révén. A főváros Luanada a legdrágább város a világon. A gyorsétkezdében például 50 dollár alatt nem nagyon kap hamburgert az ember. De mondhatnám azt is, hogy egy jobb ház, ahol laktunk egy ismerősünk közbenjárásával, havi 8000 dollár bérleti díjjak riogatja az ott élni vágyókat. Az is érdekes, hogy egy miniszter, Bornitou De Sousa Úr fogadott minket – a mai napig nem tudom, hogy miért – és elvitt egy étterembe, ahol egy jobb ebédért 600-700 dollárt fizetett. Az ország felét bejártuk, körülbelül 8000 km-t tettünk meg, végig aszfaltos úthálózaton. Emellett igen érdekes, hogy ott pont fordítva érvényesül a „volt gyarmat jelenség”, vagyis az afrikai emberek nem a volt gyarmatosító ország (jelen esetben Portugália) felé veszik az irányt, hanem pont fordítva. Az európaiakat rendkívül jól megfizetik az előbb említett olaj miatt. Jelenleg körülbelül 150 ezer portugál él és dolgozik Angolában. Az országról még annyit, hogy a taposóaknák földje címet nyugodtan kiérdemelhetné. De egyébként a legmodernebb japán technológiával folyamatosan számolják fel ezeket a területeket.

 

– Majd jött Kongó…

– Kongó egy más világ, maga a káosz, a korrupció, a szegénység fellegvára, a gyerekkatonák terepe. Rendkívül sok a rendőr, akik ha megállítják az embert (ami sűrűn előfordul, főleg ha európai), akkor benyúlnak a kocsiba és bele kell tenni a kezükbe egy kis pénzt. Minden ok nélkül. Ez ott természetes. A közbiztonság elég alacsony. Alapszabály, hogy sötétedés után Afrikában nem mászkálunk. Mondom ezt annak ellenére, hogy mi Kongó harcoktól mentes részeit kerestük fel.

 

– A harmadik túra pedig idén áprilisban vette kezdetét…

– Ghánában és Burkina Fasoban tettünk egy két és fél hetes túrát, ami a vallási spiritualizmus köré szerveződött. Ez teljesen nyugodtan zajlott, itt nem voltak izgalmas, felkavaró momentumok.

 

– Van-e tervben újabb Afrika-látogatás?

– Igen. Szeptemberben egy autós expedíciót bonyolítunk le, ami karácsonyig tart majd. Útvonal: Egyiptom-Szudán-Etiópia-Kenya-Uganda-Ruanda-Burundi-Tanzánia. Ez körülbelül egy három és fél hónapos út lesz.

 

– A expedíciói során készített képeket csak újságokban lehet megtekinteni, vagy voltak kiállítások is a műveiből?

– Elsősorban újságok hozták le a fotográfiáimat, de volt pár tárlat is, most például a Sziget Fesztivál Afro-színpadán lehet látni a fotóimat.

 

– Adódik a kérdés: közgazdász végzettség, Afrika imádat. Össze lehet-e kapcsolni a kettőt?

– Munka szempontjából szerintem igen. Azon vagyok, hogy egy olyan vállalkozásban találjam meg önmagamat, a jövőmet, amiben központi szerepe van a Fekete Kontinensnek.

 

Az interjút készítette: Reményi Krisztián

 

 

 

 

 

Fotók: facebook.com/aytassou

 

Megosztás

Hozzászólások

Hozzászólás írásához jelentkezz be!

Nincsenek hozzászólások.