Regisztráció | Bejelentkezés | Írj nekünk

visszaBurundi

Burundi

A Kelet-Afrikai Unió egyik kis tagországa, Burundi, alig nagyobb a Dunántúlnál. Fővárosa Bujumbura, szomszédjai: Ruanda, Tanzánia, és a Kongói Demokratikus Köztársaság. A kis országban nem létezik a turizmus, gyakorlatilag nincs semmi, amit meg lehetne nézni. A táj és a klíma trópusi jellegű: lesújtóan letarolt dombok, helyek, melyeken valaha trópusi esőerdő burjánzott. A főváros sokkal inkább hasonlít egy nagyobb alföldi városra: maximum 3 szintes épületek, pár száz ezres lakosság. Egy dologban azonban kiemelkedik a főváros: ez pedig a bűnözés. Az utazó fórumok tele vannak felhívásokkal, hogy vigyázzunk, a fővárosban, jobb híján az ember egy része lop, csal, hazudik. Rögtön érkezésünk után fel is törték a kocsimat, ellopva belőle Karina útitársam fényképezőgép-táskáját, benne sok-sok mindennel. A negatív tapasztalatoknak azonban itt még nem volt vége: szinte a legtöbb hoteltulajdonos, hotel-menedzser rasszista. És erre büszkék is. A hotelekben ki van függesztve egy hivatalos árjegyzék, melyről mindenki kiválaszthatja a magának megfelelő árú és méretű szobát. Három hotelben egymás után bementem és választottam a listáról egy árat és szobát. Az nem úgy van! Mondja a menedzser: „Fehéreknek az ár a kétszerese, nektek úgyis sok pénzetek van!” Vissza kellett fogni magam, hogy ne kerüljön sor tettlegességre részemről. Végül a 4. hotelben találtunk rendes árat. Az országba egyébként teljes idő és pénzpazarlás ellátogatni. Semmi nincs. A főváros legnagyobb látnivalója egy szikla, ahol Stanley és Livingstone hajdanán találkozott. Az egész országban egyetlen egy fél órás program van, ami megüti a minőséget jelző lécünket: ez pedig a nemzeti jelkép a dob, és a dobokkal bemutatott 30 perces showműsor. 16 afrikai ország után valahogy úgy éreztem, hogy itt mindenki értetlen: Ilyen és ehhez hasonló történetek tucatjai történtek nap, mint nap. Kérek egy sült krumplit a hotel éttermében. Angolul és franciául is elmondjuk. A pincér helyeslően bólogat. 20 perc múlva megkérdezem, hogy ugyan hol a krumpli? Mintha semmit sem mondtam volna korábban, nem érti, hogy mit akarok. Újra elmondjuk 2 nyelven, hogy krumplit. 20 perc múlva megint nem történik semmi. Megint megkérdezem, hogy hol a krumpli. Az emberünk úgy néz rám, mint borjú az újkapura. Halvány sejtelmes elképzelése sincs arról, hogy mit kértem 20 és 40 perccel ezelőtt. Mondom krumpli majonézzel. Please!!! Eltelik egy óra és kapok krumplit ketchup-pal. Tehát összesen 1 óra 40 perc kellett, hogy kihozzon mást, mint amit rendeltem, és közben végig nem értette, hogy mi a baj. Naponta 10-12 hasonló történet volt. Hamar elegünk lett ebből és 3 nap után elindultunk Tanzánia fele, hogy lelépjünk ebből a mesés országból. De jött a határ. Az „immigration officer” még nem látott valószínűleg vízumot, amit már korábban, belépéskor bepecsételtek 90 USD ellenében. Azt mondta, hogy venni kell új vízumot, mert itt nincs vízum. De mondom ott a vízum, 3 nyelven. Az nem jó. De mondom, jó, rendben, kérjük a felettesét. Átmegyünk a vámirodába lepecsételtetni a Carnet de passages-t (az autó nemzetközi igazolványát) a vámtiszt fejét csóválja értetlenül: azt mondja, hogy ő még ilyen dokumentumot nem látott. (1953 óta a világ minden országában érvényes nemzetközi autós útlevél, az utolsó szomáliai faluban is ismerte a helyi rendőr) Felhívta hát a fővárosban a főnökét. 2 óra alatt sikerült felfogniuk, hogy ha az útlevélben vízum van, akkor ott bizony vízum van. Nagy gázzal továbbhajtottunk. Tanzánia maga volt a felüdülés.  

 

 

Tanzánia drágakövei

Talán kevesen tudják, de a maszájok élete sokkal szerteágazóbb, összetettebb annál, mint amit a Seringeti Nemzeti Parkban látnak az oda látogató turisták. Legtöbbjük díszes ruhákba öltözött, gyöngyökkel teleaggatott asszonyokat és férfiakat lát, akik a gallyakból tákolt kunyhóik előtt ugrabugrálnak, fel s alá. Igen, a maszájok egy része a kulturális turizmus jegyében, táncelőadásokat tart a turistáknak, azonban túlnyomó többségük komoly üzletember. A tanzániai kőkereskedelemben ők az úgynevezett „middle men”-ek. Tehát a közvetítő emberek. Ez egy kulcsfontosságú szerep a drágakő kereskedelemben. A bányász, aki a bányájából hatalmas munka árán, elavult technológiai háttérrel drágakövet talál, nem tud a nagyvárosba (többnyire Arusha) menni, mert nem ismeri az ottani járást, a lehetőségeket, még az árakat sem. Tőlük vásárolják fel a drágaköveket a maszájok, mindezt azért, hogy a városba érve, amint lehet, továbbadják őket a „bigbuyernek” vagy a „smallbuyernek”. A „bigbuyerek” többsége ázsiai, esetleg dél-afrikai drágakő-kereskedő, aki nagytételben vásárol követ, és küldi csiszolatlanul többnyire az ázsiai piacra. A „smallbuyerek” pedig a turistáknak eladó helyi kis irodák, maszekolók. A maszájok kezén megy tehát át a teljes kőkereskedelem, ráhatásuk van a rubint, zafír, turmalin, tanzanit, ametiszt, akvamarin es egyéb kövek árára. Az expedíció egy hetet dolgozott ezekkel a remek emberekkel, hogy mélyebb belátást nyerjünk mindennapi, kő kemény üzletekkel teli életükbe. 

 

 

http://www.aytassou.com/

 

 

Megosztás

Hozzászólások

Hozzászólás írásához jelentkezz be!

Nincsenek hozzászólások.